© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Product

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Hangtalanul…

(hátrahagyott vers)

Hangtalanul süvítenek lelkemben a szavak,
Hang nélkül szólok hozzátok, ha ez szabad,
Némán gördülnek le ajkaimról a gyöngyszemek,
Hogy ezt is meghalljátok, ti beszédes emberek,
Mert a csönd szava néma, am gyors beszéd,
Mely fuldokolva rohan hozzád, eléd,
Hogy elmesélje, milyen a csönd, a némaság,
Mely gondolataimat mind – mind eltapossák,
Mert szeretnék nektek mesélni szépet, jót,
Illatosító, mézédes, angyali, regélő szót,
de már nem tudok, ajkamról elrepültek a szavak,
Minden csak egy bezárt gondolat maradt,
És mit is mondhatnék nektek, hozzátok,
Ha csak a csönd kiált belőlem, mint villám,
Mint ahogy az asztalon fekszik némán a villám,
Mely bele akar mártózni valami édes falatba,
De meggátolja benne az üres tányér kietlen szava,
Hát én is így vagyok a szavakkal, a betűkkel,
Mind elétek vetném, kedves szemekkel,
De lelkem üres, csupasz, nesztelen teste olyan,
Mint a szív lüktetése a már kihalt alakzatokban,
Csönd a neve lelkem hangtalan vonatának,
S némaságra kárhoztatott a néma autizmus,
Mert minden hallgatag szó egy gesztus (lenne),
Bizony lenne, felétek, hozzátok, értetek,
De ha ezt ti nem értitek, hát maradok én csöndben,
Némán fuldokló lelkemben, hallgatag és reszketeg …

Eger, 2000.

 

Advertisements