© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Products

webcam-toy-fenykep9-5

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Züllött kóborlásaim évtizedei XVII.

(hátrahagyott vers)

Előttem kietlen utak vad rengetege,

Hosszú egyedüllétek érthetetlen, bús éve,

Üres világ, semmibe vivő utak hosszúsága,

Évtizedek magányának el – el tűnő káprázata.

Senki sehol és mindenki máshol, óh Istenem,

Ha vagy, vagy mégsem, én választottam ezt

Magamnak, én hordom végig ezt a bilincset fájva.

Látom jövőm, melyben mellettem senki sincs fázva,

Látom évtizedek hosszú és mély vándorlását,

Melyben senki sem fogja egyre vénülő kezem ráncát.

Látom szomorúságom és a könnycseppeket a

Szívemben, látom mindazt, hogy senki sem lesz soha

Aki látja majd, amit érezni fogok egyszer és ezerszer

És mindörökké, amíg bús boldogságomat örökre

És meg nem unván viszem halálom órájára.

Látom, hogy senki sem fogja látni majd

Gyönyörtől roskadó terhem s untig úgyis

Érzem, hogy senki sem fogja kicsit sem tudni,

Hogy ezt miért választottam, ezt a súlyt izzani bennem

És hogy meddig hagytam láztól égni és miért viszem.

Tudom, előre tudom és tűröm, hogy senki sem fogja

Megkérdezni tettem, s azt sem, miért teszem majd

A jövőben is azt, s helyette mást miért nem akartam én,

Miért nem tettem. Miért nem éltem köztetek soha én vén,

Mellettetek, emberek, mint dicső és ékes, rangos alak,

Társadalmi alak, s miért nem nevettem soha,

Ha mások nevettek volna s miért volt, hogy rogyván

Magam nem sírtam sosem, s ha másokat láttam sírván

Miért nem osztoztam semmiben sohasem,

Születési hiba, de hogy tudom, a jövőben

Ezt teszem majd akkor is, ha igaz szívvel látom

Hullani a leveleket és látom lemenni a napot,

És hallom a kopasz fák zizegő, sistergő rezgését,

A türkiz és téli egek alatt az idő el – el tűnését,

Álcázó, előre megfontolt egyedüllét lesz már.

Előttem hosszú évtizedek ködbe vesző útja vár,

Rút utak, könnycseppként kattogó órák száguldása,

S az idő, az örök idő, Életem kivénhedett Órája,

Értelem nélkül rohan a vak, hangok nélküli, kietlen,

Fázó, nyomorgó, fájó, rab és hófehér semmibe.

Én nagyon ostoba vagyok és nem szent, hogy

Előre megválasztottam boldogtalan rab magányom,

S így éltem le életemet néha boldogan s örök időkig,

Amely még csak most kezdődött el. Igaz, de ki hiszi.

Eger, 2017.

© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Product

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Egy teljesen megírt vélemény…

(hátrahagyott vers)

Egy teljesen megírt vélemény

Létem boldog, delejes tánca.

Egy utolsó szó, mondat,

Melyen többé nincs álca.

Teljesen tiszta. Sima. Rozsdá-

Tól mentes, mint a tükröm.

Magamon kívül az összes

Írást leköpöm és összegyűröm.

Mindent szétmar majd a sav,

Az ecet, na meg az idő tartozása.

Teljesen megírt véleményem

Ép betűk összekovácsolása.

Olyannyira autista és belsőséges

Minden szavam és dicsőségem,

Hogy már egyáltalán nem az.

Gyermekded minden felnőttségem.

Sok – sok éve már, hogy magamon

Kívül s lexikonokon kívül nem olvasok.

Tiszta és szent a véleményem.

Önmagamtól olvadok.

Hátborzongató az önhittségem.

A „Mindig több a mindenkinél”

Gondolat. Izzó „kivagyiság”.

Szívemben ezer lelkem mendegél.

Szebb utakra, szebb helyekre.

Szélességi és hosszúsági fokok nélkül.

Szárnyalásom egy teljesen megírt

Vélemény. Halálom után sem évül.

Eger, 2015.

© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Product

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Gyóntatóm a nap volt, atyám a szenvedély

(hátrahagyott vers)

Gyóntatóm a nap volt,

Atyám a szenvedély.

Imám félig tört zsámoly.

Keresztem a szenvedés.

Vágyam a világ volt,

Oltalmam a sötétség.

Templomom a szobám,

Oktatóm a züllöttség.

Papom az IMDb – média.

Facebookom 2000 ismeretlen.

Apácám a Paulaner München

A hangos Egerben.

A szegénység volt gazdagságom,

Az utolsó papír, a menedék.

Jópajtásom a tükör volt,

Egy méterrel sosem arrébb.

Bibliám halálig büszke elmém.

Torinói leplem titkos önmagam.

Oly’ nagy volt a pofám, hogy

Aki ott fönn van, biztosan fölakaszt.

Eger, 2015.

© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Product

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Március volt, mikor felébredtem…

(hátrahagyott vers)

Március volt, mikor felébredtem,

Egy őszies, sárgás, fátyolos március.

Teli gyönyörrel, boldogsággal, valami

Hatalmas zuhanással lopva társult.

Légiesen esett álmomban minden ébredés,

Eltűnt a gyász, a halál, a füstös magány,

S minden szédülés, mint egy új felébredés

Száguldott pilláim alatt könnyes esőtől ázván.

Éjjeli 2-őt vert az óra s az utolsó

Lidércnyomás is végleg elhagyott, ütött-kopott

Pizsamámban tündököltek nárciszok, jázminok.

Mint ha valóság lett volna, szemem derűtől kopogott.

A nyárfák, a tőzegek, a fenyők hamvas arcai

Nevettek rám mosolyogva, szelíden és őszintén.

S mintha valóság lett volna, boldogan

Mosolyogtam minden éjem egyik legszebbjén.

Az esők arany fénytől izzottak lágy

Szemeim hűlt pillái alatt, minden

Egyes cseppben leszakadt örökre az örök gyász.

Mintha valami vágy lett volna, valami szenvedély

Bennem, valami hosszan fuldokló fájdalom,

Egy éj alatt esett le minden, s hogyan –

Miként történt, igazából én sem tudom.

Egyre csak hullt, hullt az őszi eső bennem.

Tavasz volt, márciusi éj, nem, sosem feledtem.

Valami gyönyörűség volt a lelkemben,

Kezdet és vég nélküli, sokáig szunnyadó ereklye.

Vittem magammal azóta mindenhová,

Nappalba, hóba, szóba és minden berekbe,

Valami gyönyörű szárnyalás lett utolsó

Esésem, mint tavaszi eső, őszi reggelekbe.

A kosz, a mocsok, a szenny, a gyász

Egy pillanat ezredrésze alatt örökre eltűnt.

Pilláim alatt valami sárga – esős – könnyesen

Derűs élet adott új napokra új nedűt.

Eger, 2015.

 

© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Product

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Lét, Végtelenség, s a Világ (Vers a Mecénáshoz)

(hátrahagyott vers)

A lét, mint a tovatűnő, ringató végtelen,
Tart mindig egy új, fénylőbb kezdet felé,
Hogy kicsit bölcsebb, gazdagabb legyen,
Körbe – körbe végül önmagába térjen,

De mint a rohanó órák meg – megállása,
Úgy röppenhet ki tanító, lázadó markodból
Léted minden gyógyító szempillantása:
Sose álmodd a kor álmait, távolítsd magadtól!

Boldogságod delejes tánc felé kecsegtet,
Ne engedd, ne engedd, senkinek és soha,
Ellopni magadtól ezt a legbensőbb rendet:
Hisz ‘minden léleknek ez a védő – csillaga.

Nézz, tűnődj, szemlélj, s álmodd meg
A végtelen óceánok mélykék hullámait,
Mártózz meg minden selymes rezdülésben,
De ne kapj be semmilyen csalit, mi elvakít,

Mert a lét rögös tévútjai számtalanok,
Mint egy boldog mosoly könnyei az óceánban,
Elgörgetnek bárhová, ahová zeng a dalod,
De szíved s elméd legyen dicső kardod,

Vívj hát meg ezer csatát, legyőzve mindent,
“Kit, te veszekedő kölyök?” – kérdi a Mecénás,
“Senkit, senkit” – s nevet sunyin gyermeklelkem,
“Csak önmagadat, mert az az egész világ!”

 

(Eger, 2006)

© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Product

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Miért vagyok ilyen?

… Mert könnyebb kivonni,
Mint hozzáadni,
Könnyebb megtörni,
Mint megszorozni,
Könnyebb álmodozni,
Mint életben maradni,
Könnyebb megfázni,
Mint meggyógyulni,
Könnyebb üvölteni,
Mint csendben felni,
Könnyebb éhezni,
Mint az ételért nyúlni,
Könnyebb a tudást elrejteni,
Semmint megmutatni,
Könnyebb elbújni,
Mint átölelni,
Könnyebb az útra kiszaladni,
Mint soha át nem kelni,
Könnyebb egy ruhában járni,
Mint válogatni,
Könnyebb az eremet felvágni,
Mint tényleg fájni,
Könnyebb a fejemet ütni,
Mint tudjátok: kell tiltakozni !,
Könnyebb a tűzbe belenyúlni,
Mint Semmit sem kockáztatni,
Könnyebb az ablakon át kinézni,
Mint köztetek élni, lenni,
Mert könnyebb önmagamban lenni,
Ha az ember egy senkiházi senki.

(Megjelent: Budapest, 2005, Seth F. Henriett: Autizmussal önmagamba zárva,  140. oldal, 2003)

© Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett) – Free Art Product

Fajcsák Henrietta (Seth F. Henriett)

Ej, nem szólal a gyermek…

Ej, megszületett megint egy rab,
Mely se nem magyar, se nem arab,
Nevet, hintázik, gőgicsél,
Arcán azonban valami félsz,
Nyöszörög, kínlódik a világban,
Nem érzi jól magát semmilyen ruhában,
És már hipp-hopp, nőttön megnőtt,
De emberek között nem ő győzött,
Hisz beszéde halk, ismétli a szavakat,
Nem érti meg az emberi hangokat,
Ej, nem is szólal igazán meg a gyermek,
Csak a szeme fáj, s valami benne retteg,
Bár el tudná mondani, mi fáj,
Hogy jöhetne ő reá is gyönyörű nyár,
De csak sír, zokogva zokog,
Értelmetlen szavakat motyog,
Közönyös e szürke világra,
Nem vet pillantást emberek arcára,
És hipp-hopp, nőttön megnőtt,
Gyermek akkor is, ha már felnőtt,
Anyja viszi – cipeli – hordozza,
Ő meg csak a magányt ostromolja,
Bús szavakat suttog csendesen,
Nem érti ezt a világ, a gyermek elmereng,
Hisz ‘szólalna ő, de hisz’ nincs is kinek,
Ha szavát nem értik: akkor meg minek?
Kedves szemében a csönd szava szólal,
Síró lelkében autista baj van,
Tudja ő ezt jól, s mégis megremeg,
Csak szeressétek őt, emberek,
Forog még mindig maga körül réveteg,
Csavargatja fejét, hidd el, ez nem élvezet,
Én voltam e gyermek, szólok most
Már hangosan, köztetek, hozzátok,
Legyetek tisztában azzal,
Hogy a szeretetet szívetekben hordozzátok.

(Eger, 2000)